Nem vagyok újságíró. Konzervatív-liberális érzelmű vagyok, némi baloldali beütéssel, párt nélküli árvaként tengetem napjaimat Magyarországon. Eddig úgy gondoltam, ha pártom nincs is, legalább van egy portálom, ahol nagyjából jól érzem magam. Amelyet szívesen látogatok. Ahol nem zárnak skatulyába, ahol nem kell megmagyaráznom, hogy ha nem a kormánypártra szavazok, attól még nem vagyok szoci. Van egy portálom, amely még több ezer emberé, egy portál, ahol nem politikai megrendelés íze, vagy dohos bulvár beütése van a cikkeknek. 

Szombattól nincs portálom. A vs.hu elhalálozott, de maradjunk a tényeknél: megölték.

Hírfüggő emberként persze más hírportálokon is elolvasom legalább a leadeket. Kavargok az mno-mandiner-index tengelyen. Képben vagyok a felhozatalt illetően. Igazából egy ideje foglalkoztatott már a gondolat, hogy vajon a vs.hu mikor fog összeérni a színvonalon aluli, extrém módon habonyista 888 förtelemmel? Szóval egyáltalán nem vártam a hírt, hogy egyszer majd bejelentik, a vs.hu-t megvette Habony, vagy Palácsikné András, vagy majd a New Wave irányt vált hirtelen, de számítottam rá. Őszintén szólva arra azonban nem gondoltam, hogy pont Matolcsy fogja kicsinálni, még akkor se, ha tulajdonosi szerkezetét elnézve ez volt a legkézenfekvőbb lehetőség.

Persze valószínűsíthető volt, hogy a nagy hír-birodalom építési lázban nem mehet sokáig, hogy a vs.hu jobboldali tulajdonosával majd nem áll be abba a sorba, amelyben fentről játsszák a forradalmi indulót. Amikor kiderült, hogy az origo-nak és a vs-nek ugyanaz a tulaja, akkor már félni kezdtem. Aggasztó volt az is, hogy egy ideje lekerültek az origoról a kritikus, a kormánypártot némileg ekéző hírek, és akkor jött a múlt hétvége, amely minden láncszemet a helyére rakott. Nincs többé vs.hu. Gondolom majd alig észrevehetően végleg eltűnik az origo mocsarában.

Van viszont egy rendszer, amelynek alapja a feudalizmus. Múlt pénteken a miniszterelnök a szokásos pénteki interjújában kijelentette, hogy szeretné, ha Magyarország lenne Európa legmodernebb állama. Ez egy olyan pont, amiben egyetértünk, amit én is nagyon szeretnék. Félek azonban, hogy a modernség fogalmában sosem leszünk közös nevezőn. A rendszer végérvényesen szembeköpte a mindenkori újságírói munkát (nem most kezdte, de nekem most fájt igazán, pedig ez még nem is a vége), az oknyomozói munkát, az elfogultság nélküli tollforgató munkát, és ha eddig még nem hittük el, most már láthatjuk: az internetes térhódítás lenini vonata gőzerővel halad a cél felé. Egyetemekről most kikerülő, befolyásolható és karrierista, részben írástudatlan haszonlesők válnak egyenlővé az újságírás fogalmával. Vagy ott vannak a középszerű haszonlesők, akiknek nem esik nehezére majd megírni egy langyos, de gondolkodásra semmiképpen nem késztető cikket. Amolyan megmondós cikket, amiben kerek perec le van írva, hogy Te magyar mit gondolj, mit érezz és kire szavazz a következő választáson. Mindezt úgy teszik, hogy sem szakmai, sem magánemberi lelkiismeretük nincs vagy már nem maradt.

Aztán persze tudjuk jól, ha máshonnan nem, legalább Kondratyjevtől, hogy egyszer fent, egyszer lent. Hogy semmi nem tart örökké, a mostani, urambátyám viszonyokra épülő feudális rend sem. Amikor a mostani, az országot teljes mértékben kiraboló rezsim és töketlen, a rablásban egykoron (vagy akár most is) szintén vigéckedő ellenzéke az útról kiskanállal szedi majd össze politikai karrierjének utolsó darabjait, akkor is szükség lesz Kósa Andrásokra vagy Joó Hajnalkákra, akik számon kérik azt a mérhetetlen harácsolást, amelynek következtében ez az ország szellemi, erkölcsi és gazdasági posvánnyá silányodott. Olyanokra lesz szükség, akik szemrebbenés nélkül tartják nekünk a tükröt akkor is, amikor mi marhára nem akarunk belenézni. Nekem a jó újságíró olyasvalakit jelent, akinek élő lelkiismerete nem a pénz bűvkörében mozog, és aki azok helyett is harcol pártállás nélkül, akik esetleg nem tudnak kiállni magukért. Például azért nem, mert belefásultak a közéleti mocsárba, és elhitték, hogy ők úgysem tudják megváltoztatni a rendszert.

Ha azt az optimizmusomat, vagy naivitásomat is elvesztem, hogy minden, ami most van átmeneti, és megváltoztatható, akkor bezárhatom a boltot. Helyette inkább abban hiszek, hogy azok az emberek, akiket ez a rendszer megaláz, akármilyen szektorban dolgozzanak is, nem áldozatai, hanem inkább a misszionáriusai egy következő rendszernek, amelyben a feltételeket nem egy szűk, rokoni és barátsági alapokon nyugvó társaság határozza meg. Kósa András, Joó Hajnalka és az összes többi megvezetett vs.hu újságíró, akkor és addig is szükség lesz/van rátok, mint ahogy mindenkire, aki élhető országot szeretne kreálni a hazájából.